Én nem szeretem a szaloncukrot. Sőt, mondhatnám azt is, ki nem állhatom.
Hogy miért?
Azt fogom most elmondani.
Apámnak sok vállalkozása volt, mielőtt még megszülettem volna. Az első, amiben részt vettem, az ötvenes évek elején kezdődött. Akkor, ez köztudott, mindenből hiány volt. Nem is a nyomor maradt meg bennem, mint valamilyen rettenetes emlék, mert azért megéltünk valahogy – hanem az élet szürkesége. És még valami, amit csak később értettem meg igazán: a félelem és a rettegés, hogy elvihetnek, nem engem a 4-5 éves kisgyereket, hanem apámat. Amint az később be is következett. De ne vágjunk a dolgok elébe.
Máról holnapra éltünk. Nem tudtuk, hogy mi fog másnap történni. Azt hiszem, 1950-ben volt egy százszázalékos áremelés. Anyám jött haza a piacról, kezében a kosárral, és alig vásárolt valamit. Nem tudtuk, mi lesz. Kilátástalan reménytelenség telepedett ránk.
Apámon nem látszott, hogy meg lenne rettenve az eluralkodó nyomortól. Azt az elvet vallotta – mint a jó bridzsezők –, hogy mindig abból a kártyából kell a lehető legjobb eredményt kihozni, amit leosztottak neki. A következő körben majd jobb lesz – hitte rendületlenül. Nem láttam rajta semmiféle kétségbeesést, miközben körülöttünk mindenki sápítozott. (Volt miért.) Családtagok, távoli rokonok, szomszédok – mindenki tudott egy-egy rémtörténetet mesélni. Még én is láttam a szülőfalumban, ahol akkor egy ideig éltem, az elhurcoltak vérét a fehér havon. Az ávósok még utánamentek az elengedett foglyuknak, és a nyílt utcán verték halálra, s ott hagyták vérbe fagyva – elrettentő példaként.
Apám viszont nem rettent meg semmitől. Ugyanolyan elegánsan öltözött, persze csak a kor lehetőségeinek megfelelően, mint régebben. Jókedvűen jár-kelt az ügyei után – miközben éheztünk egy szoba-konyhás kis lakásban, 36 négyzetméteren. Krumpli, disznózsír, liszt volt otthon – húst viszont csak vasárnap ettünk. Folyamatosan éhes voltam. Gyümölcsöt kívántam enni, de nem jutottunk hozzá, meg nem is volt.
Mikor apám egyetlen jó ruhájába öltözötten, fehér ing, nyakkendő, cipő kisuvikszolva, elindult otthonról, nem tudtuk hová megy.
Egyszer beállított egy addig nem látott, gumiból készült sütőmintával. Fogalmunk se volt róla, mire való.
Akkor ejtette ki a száján azt a mondatot, amely évekre meghatározta a sorsunkat, szabadidőnket, életünket, mindenünket. Nem sejtettük, milyen rossz vége lehet ennek.
– Szaloncukrot fogunk gyártani – közölte velünk, mint egy fellebbezhetetlen ítéletet.
Tudni kell ehhez, hogy a Rákosi-rendszerben olyan nagy hiány volt mindenből, hogy bármibe kezdünk, azt egészen biztosan el lehet adni. A szaloncukrot meg különösképpen, mert ateista tiltás ide, materialista propaganda oda – a karácsony mégis szent volt az emberek érzéseiben. Ahogy lehetett, megünnepelték, s ehhez a hagyományhoz hozzátartozott a szaloncukor is, ami persze nem volt kapható az üzletekben.
Felkészült a gyártáshoz. Törvény, hatóság, adóhivatal – ilyesmik nem izgatták apámat. A háborút megjárt emberek nyugalmával és nemtörődömségével tette túl magát efféle gondokon. Csak a szerszámok beszerzése foglalkoztatta. „Kispekulálta”, hogyan menjen a gyártás. Ez a szó amúgy kedvelt szavajárásának számított. Tehát kispekulálta, hogy mi kell a szaloncukor készítéséhez.
Először is kell cukor. Na az, természetesen nem volt, csak nagy nehézségek árán lehetett beszerezni. De ha apám a fejébe vett valamit…
Aztán kell hozzá ecet. Esetleg citromsav, kakaó. Sztaniolpapír, selyempapír, kartondoboz a csomagoláshoz, szállításhoz. Edények, tűzhely, víz.
De a legnehezebb a cukor beszerzése. Elment tehát vidékre, és a parasztoktól vásárolt cukrot, mert a répatermelők a beszolgáltatás után nem pénzben, hanem természetben kapták meg a járandóságukat.
A sztaniol- és selyempapír beszerzése sem ment simán. De valamiképp azt is összeseftelte.
Megindult a nagyüzem.
Dobozoltunk, mint Tóték a színdarabban.
Rám a csomagolás művelete jutott. A tulajdonképpeni gyártás, a főzés, formába öntés apámék feladata volt.
Én ültem a nagy konyhaasztal előtt és csomagoltam. Ez a következőképpen történt. Belevertünk a konyhaasztal aljába egy nagy szöget. Arra ráakasztottunk egy madzagot. Feldaraboltuk a sztaniolpapírt, a selyempapírt valamivel nagyobbra. A szélét, ahogy kellett, bevagdostuk cakkosra. Ebbe bele a kész szaloncukrot. Becsomagolom kétszer. Előbb a selyembe, aztán a sztaniolba. A külső papír két vége túlér a cukron, azt egy madzaggal összehúzom. És aztán ezt a műveletet, százszor, ezerszer, ki tudja, hogy végül összesen hányszor – a végtelenségig. Tisztára úgy, mint Örkénynél, a Tótékban.
Zajlott a szaloncukorgyártás. A karácsony közeledtével szinte éjjel-nappal ezt csináltuk.
Állandóan égett a sparhelten a tűz. Egy óriási lábasban főtt a massza. Úgy nézett ki, fortyogott, rotyogott, mint valami vulkán közepe. Kockacukor volt az alapanyag, azt tudott apám szerezni.
Aztán a lábas lekerült a konyhakőre, és egy hatalmas fakanállal keverte-keverte. Ezt hívták táblázásnak. Persze a cukorgyárban géppel csinálták, illetve nem csinálták, csak csinálták volna. Összeállt a fondán. A méz halmazállapotú cukor főzet először kásásodik, majd kifehéredik és megkeményedik, mint a megfagyott hókása.
Akkor elővett egy hosszúkás adagoló zsákot, legvégén az elvékonyodó csőrrel, és elkezdte a nyomóformákba töltögetni a masszát. Amikor az kiszáradt, jöhetett a következő töltés. Olykor az egész udvar, a hatlakásos földszintes épület kis udvara megtelt a kész cukrokkal.
Következett a csomagolás. A dobozolás. Csinálta mindenki. Hatévesen én is ezzel foglalkoztam.
Az emberek sorba álltak a szaloncukorért. Még hivatalos figurák is jöttek, hogy „Matyi bácsi, kellene abból a cukorból”.
Közben anyám végig könyörgött, rimánkodott, sírt, hogy ebből még nagy baj lesz.
Apám rá se hederített. Olyan arcátlanul gyártotta a szaloncukrot, mintha az efféle, úgynevezett kisvállalkozást támogató korban élne. Épphogy ki nem tett egy cégtáblát az ajtó fölé. Holott, ugye az ötvenes évek első felében jártunk, s hiába váltotta Nagy Imre Rákosit egy időre a hatalom csúcsán, az ilyesmi így is, úgy is törvénytelennek számított.
Mindig előttem van egy jelenet.
Beszóltak hozzánk, hogy keresik Matyi bácsit. Már ez is egy kicsit félelmetes volt.
Kinn állt egy jólöltözött úr, a kezében egy bőrönddel.
Apám behívta. Kipakolták a bőrönd tartalmát. Apám kifizette az érte járó összeget. A szaloncukorhoz szükséges kellékek voltak.
Csak később derült ki, hogy a bőrönd tartalma csakis lopott holmiból állt. Más nem is lehetett, hiszen feketén csak lopott holmihoz lehetett hozzájutni. Hiánygazdaság volt, más árú nem létezett, legföljebb, amit így vagy úgy meglovasítottak.
Egyébként Lovasnak, Lovas úrnak hívták a „szállítónkat”.
Később belőle lett az elsőrendű vádlott – apám csak harmadrendűig vitte.
Lovas azt állította a bíróság előtt, hogy apám az agytröszt, ő csak végrehajtó.
Apám hét évet kapott, Lovas csak hatot.
*
Mindenki segített. A házbeliek, de még az utcabeliek is részt vettek a gyártási folyamatban. Mindenki csodálkozott. Hogyhogy ezt lehet? Már sokkal kevesebbért, vagy egyenesen semmiért is elvittek embereket. Ott virított a Városház téri Ápisz-bolt kirakatában a budafoki szégyentábla a feketézők fotóival. A „nép ellenségei”. Aztán egy-két hónap múlva kiengedték őket. Ártatlannak minősültek. Talán épp akkor szervezték be őket. Így tényleg a nép ellenségei lettek.
Apám üzlete ellenben virult. Anyám meg könyörgött, sírt – mindhiába.
Apám meg fantáziált: hangosan gondolkodott. Egy kiló szaloncukor ára: ennyi meg ennyi. Ha elkészítek egy idényben száz kilót: ennyit keresek. Ha megcsinálok ötszáz kilót, akkor annyit. A költségráfordítás ennek ekkora meg ekkora része. Akkor a haszon ennyi és ennyi.
Folyton számolt. Tudta, hogy van egy eladó ház, egy gazdátlan villa a közelünkben, nem messze tőlünk. Elmentek a tulajdonosai. Apám kiszámolta, hogy szaloncukorban mennyibe kerülne a villa ára.
Egyszercsak bejelentette, hogy megvesszük azt a villát. Azt hittük, hogy megvan rá a pénze, mert tárgyalt róla ezzel-azzal. Ötvenötezer forintba került a villa. Később kiderült, hogy nem volt ennyi pénzünk, de apám tervezett, számolt, fantáziált. Egészen beleélte magát, hogy a miénk lesz az a ház.
Szaloncukorban fejezett ki mindent. Gépesíteni akarta a szoba-konyhás „iparágat”. Számára csak az a kérdés létezett, hogy mennyivel szorozzuk be az egy kiló szaloncukrot. Rákosi Mátyás és az erőszakszervezetek, rendőrség, ávó, hivatalok, adó – ezek nem foglalkoztatták.
Kirúgták az addigi munkahelyéről. Sofőr lett, balesetet csinált, levették a gépkocsiról, mindenféle balhéja akadt közben, de a biznisz és az álom a házról folyt tovább.
*
Közben csapkodtak körülötte a villámok. Lebuktak az ismerősei, előbukkant az ő neve a vallomásokban, iratokban. (Beráncigálták a törvény elé: másfél év felfüggesztettet kapott.) Csökkentette a gyártást, különben is a szaloncukor szezoncikk, márciusban nincsen rá nagy igény, ősszel kell hajtani.
A házat így nem tudta megvenni, mert nem gyűlt össze ötvenötezer forint. Később derült ki, hogy csak tizenkétezer forint megtakarított pénze volt. Persze abban az időben, az ötvenes évek közepén az is kisebb vagyonnak számított. Ötszáz forintos fizetésekből éltek emberek, úgyhogy az a pénz kétévi munkahelyi gürizés eredményének számíthatott.
Ötvennégy nyarán jártunk. Ültünk együtt a vasárnapi ebédnél. Rántott csirke a szokásos menü. Előtte húsleves, cérnametélttel, tehát minden ugyanúgy, ahogy megszoktuk.
A nagy konyhaasztalt ültük körül négyen, a húgommal. Öcsém a kiságyban, akkor épp egyéves volt.
Már megettük a levest. A rántott csirke következett, a heti egyszeri húsebéd.
Apám épp a csirkecombot emelte a szájához…
Kopogtak.
Egy kalapos úriember állt a küszöbön. (Ezek nyáron is kalapot hordtak.)
Mutatta az igazolványát. Civil rendőr a hívatlan vendégünk. Házkutatási parancsot is hozott magával.
Apámnak megállt a kezében a comb. Csak nézett, mint egy kimerevített fotográfia.
„Házkutatás”, ismételte a civil.
Apám csak annyit mondott neki:
– Jó, de az ebédemet azért megeszem.
Nyugodtan falatozott. A házkutató pedig várt a sorára.
Anyám ridiküljében sajnos volt egy lista arról, hogy ki mennyi pénzzel tartozik.
Megtalálták a tizenkétezer forintot is. A gyerekágy dunnáján számolták végig, akkurátusan darabonként a Rákosi-címeres százasokat. Mind a százhúsz darabot. Tárgyi bizonyítéknak számított.
Apám szépen felvette az ünneplő ruháját. Elegánsan sétált ki a budafoki szoba-konyhából – az életünkből is egy jó időre. Hét évet kapott. A korábbi felfüggesztett másfelet is le kellett ülnie.
Ottmaradtunk hárman egy fillér nélkül. A tizenkétezer hivatalosan nem lett elkobozva. Persze vissza sem adták. Zsebre tették az elvtársak. Apám nem beszélt róla, de szerintem egy hallgatólagos egyezség történt. Azért a pénzért ő odabenn bizonyos előnyöket élvezhetett.
Dühöngő nyomor köszöntött ránk. Anyám háztartásbeliként élt addig. El kellett helyezkednie. Engem levittek a nagybátyámhoz, ahol születtem, Rákóczi-falvára. Ott jártam iskolába, Szolnoktól tíz kilométerre. Az öcsém meg Szentendrére került, a nagymamához. Így segített a család rajtunk. Anyám meg takarítónő lett, és nevelte a húgomat.
Ez volt apám első vállalkozásának végeredménye.
*
Ötvenhét nyarán szabadult a szegedi börtönből. Váratlanul engedték ki, mert kellett a hely a forradalom után letartóztatottak számára. Az ilyen szarházi, köztörvényes orgazda mehetett isten hírével haza.
Három évet ült. Jöttek őt látogatni az ismerősök. Mindig hoztak valami ajándékot. Még a rabok között is népszerű volt. Nem panaszkodott. Odabenn is játszott. Kenyérbélből sakkot készített. Mást is tudott gyártani, pénzért, kedvezményekért működtette cukrászipari tapasztalatait.
Ott szokott rá a dohányzásra. Mindig mondogatta, hogy naponta négyszer volt boldog. Háromszor a kaja előtt, negyedszer este, amikor tudott egy cigarettát sodorni és elszívni. Bebújt egy védett sarokba, és földöntúli élménynek érezte, hogy ez a nap is sikerült, lepergett, és megvolt a cigi.
Ha úgy mérjük az éveket, hogy milyen a közérzetünk, akkor ő a börtönben naponta négyszer volt boldog.
Ezt a szaloncukor-sztorit sokszor elmondta később. Nem nekünk, mert mi aztán ismertük töviről-hegyire, hanem másoknak, a sajtónak is, amikor már nyilatkozatot kértek tőle. Általában – s ez hihetetlenül hangzik – minden vállalkozása balul végződött. Az első úgy, ahogy meséltem.
Messze volt még az az idő, amikor utolsó, és egyetlen sikeres vállalkozása, a „Szamosmarcipán” elindult.
Számomra egy életbölcsességet sugall a sok kudarc után a végső győzelem misztériuma.
Lépj át a kudarcokon, kezdd újra és újra, lesz esélyed az utolsó leosztásban.