SZAMOS MIKLÓS
Az újszilvási sündisznó ( novella )
Sosem tudhatja meg az ember, mi hiányzik az életéből. Úgy érzi, megvan mindene, mégis valami kimondhatatlan kívánság gyötri, aminek nem tud nevet adni. Hiányzik egy ember, talán valamilyen tárgy, vagy pusztán egy érzés, egy hangulat. Van, aki ilyenkor kutyát visz a házhoz, netán papagájt vagy macskát – majdnem mindegy. Ugyanolyan kívánós marad, és örülhet, ha nem zuhan depresszióba.
Nekem boldognak kellett volna lennem. Éppen akkor költöztem új lakásba. Magam építtettem, Szolnok legdrágább részén, közel a Tisza-parthoz, mégis a város szívében, csendes helyen, kellemes környezetben. 1979-ben ez luxusotthonnak számított: 90 négyzetméter, terasszal, saját garázzsal. Addig a város szélén éltünk, egy kicsike lakásban, három gyerekkel. Új állásba kerültem; korábban főkönyvelőként dolgoztam egy ezerkétszáz fős cégnél, most meg gazdasági igazgató lettem egy ötezer embert foglalkoztató üzemben.
Teljesen átalakult az életem. Egyszóval, jól ment a sorom. Mindent újrakezdtem, a feleségemmel is szerettem volna házasságunk lassan hűlő parazsát föléleszteni, hogy megint lángoljon az a tűz. Szépecskén nőttek a gyerekek, és minden-minden jónak tűnt körülöttem.
Mégis hiányzott valami, de nagyon.
Egy napfényes tavaszi délelőtt nézegettem kifelé az irodám ablakából. Csak bámészkodtam, céltalanul, bár az ablakból elláttam a Tiszáig, de nem tudtam, mit nézek. Az üzemben ment a munka, odakinn meg virágzott, pezsgett a felfrissült májusi élet.
Mi hiányzik nekem? Talán semmi. Talán mégis valami?
Akkortájt, aki tehette, kertészkedett. Úgy mondták: megyek a hobbikertbe. Büszkén mutogatták, mi termett saját kezük munkája nyomán. Retek, répa, zöldségek, gyümölcs, ez-az. Aki már befutott, akinek nem okozott gondot a lakás és a megélhetés, mind arra törekedett, hogy legyen egy kis kertje. Baráti körünkben már majdnem mindenki kertészkedett valahol. Összejöttünk, bográcsoztunk, beszélgettünk, boroztunk.
Egy alkalommal, mikor nézegettem az üstöt nyaldosó lángot, a benne fortyogó gulyást, egyszer csak letettem a borospoharat.
Belém hasított a gondolat: ez nekem is kell.
Kell egy kert.
A város körüli vidék jó fekete alföldi talajra épült. Szőnyegként terült elém, ha ráléptem. Ha csak megéreztem a szagát, elkapott valamiféle nyugtalanság, ami mégis a boldogsághoz hasonlított. Érezni akartam, látni, szagolni ezt a földet, amint a bogarak csillognak a napfényben, amint árad fölfelé a semmihez sem hasonlítható illata. Ahogy minden virágzik, és látom a szomszédomat, aki szintén dolgozik a kertjében, és örül neki, boldog, nagyon boldog.
Ez nekem is kell. Kell a föld, kell a fizikai munka, kell a szomszéd, aki letörli a verejtékét, és azt mondja, gyere át egy pohár borra! Addig a természet dolgozik helyettünk.
Ha megfogant egy ötlet bennem, akkor nem tudott eltéríteni tőle semmi sem. Még álmatlan éjszakáimon is kísértett a gondolat. Pénzem ugyan egy szál se, elvitt mindent a lakás, az új bútorok, de a vágyam csak nem csitult, erősebben vonzott mindennél.
De hol vehetnék olcsón telket? Merre legyen? A Tisza-parton? Vagy mégsem?
Addig-addig kutakodtam, míg összehoztak egy egykori ávóssal. Jóvágású pali volt ma is, jól állhatott rajta az egyenruha. A többibe jobb bele nem gondolni. Mindenkit ismert, és őt is ismerte mindenki. Bejáratos volt mindenhová, és mindent el tudott intézni. Onnan tudtam, hogy mindenkit a keresztnevén szólított, és majdnem mindenkit letegezett. A régi jó csendőr pertu.
Ő majd szerez nekem földet.
– Fiam, majd megoldjuk – nyilatkoztatta ki.
Engem is kapásból tegezett.
Átmentünk Abonyba, jó tizenöt kilométernyire Szolnoktól. Előbb megmutatta a saját tanyáját. Igazi alföldi tanya, még gémeskút is magaslott a háza közelében. Fehér falak, felújított tető, ápolt gyepszőnyeg a ház körül. Már nem a Szolnok körüli feketeföld, hanem barna alföldi homok.
Büszkélkedett vele, igaz, volt is miért, aztán közölte, hogy megyünk Újszilvásra.
– Jó szőlő- meg gyümölcstermő vidék. Olyan a komlójuk… – lelkesedett az úton, de nem árulta el, milyen is az újszilvási komló.
Egy lepusztult parasztházhoz vitt. Néztem, néztem, de nem hittem, hogy lesz ebből valami, hogy én megtelepednék ott, hogy én ezt megvenném.
– Nem ez az – mondta, mintha gondolatolvasó lett volna.
Jöttünkre előmászott egy idős parasztember, tisztára olyan, mintha a 19. századból lépett volna elénk. Zsíros kalap a fején, munkásnadrág, gyűrött, valaha fehér ing. Lógott a bajusza, jó mélyen.
– Zsíros paraszt, tele pénzzel, de eljátssza itt nekünk, hogy nyomorog – mondta a fülembe az ávéhás. – A fiának is autót vett, Pesten azzal furikázik a srác.
– Sanyi bácsi, de jó hogy jöttél.
Csak néztem, hogy kit bácsiz ez az öreg, aki maga is benne járt a bácsi-korban. Így köszöntötte a kísérőmet. Bácsizta az ávéhást, holott ő volt igazán bácsi.
– Itt van az én édes komám – mutatott rám, aminek én egyáltalán nem örültem. Mármint a komázásnak. – Megvesszük az újszilvási tanyádat.
– Jaj, Sanyi bácsi…
– Mit nyavalyogsz, te mondtad, hogy nem győzöd munkával, hogy nem tudod használni.
– Apámtól örököltem, hát földönfutó legyek? Nem szabad nekem azt eladni.
– Ne pofázz, az anyád szentségit, telesírtad a fülem, hogy segítsek eladni.
Ebben a stílusban zajlott az adásvétel. Ha huszonöt évvel korábban járunk, lehet, hogy beviteti az öreget egy kis elbeszélgetésre. Lehet, hogy be is vitette annak idején.
Hamar végeztünk. Az én Sanyi bácsim kijelentette, hogy nyolcvanezret kap az öreg a tanyáért. Nem volt apelláta. 1200 négyszögöles telek, rajta kétszobás, lakható parasztház. Tizenöt éve elhagyottan.
Kimentünk Újszilvásra, a helyszínre. Rögtön szemet szúrt, hogy minden telken szőlőkarók magasodnak, de a kocsma mégis dugig van férfiakkal. Szolnoki gazdasági igazgatói szemmel ezt nem értettem, csak később, jóval később jöttem rá, miért.
A szőlőkaró egyedül van, de a kocsmában nincsen magány.
Az öreg közben folyton sírdogált, hogy elveszíti az apai örökségét. Sanyi bácsi meg néha rávakkant.
– Ne pofázz! Kapsz nyolcvanezer forintot.
Az öreg még akkor is jajongott, amikor belecsapott, nem az enyémbe, hanem Sanyi bácsi tenyerébe. Mintha egyenlő felek üzleteltek volna.
Egy ügyvéd elintézett minden formaságot. Nekem annyira nem volt pénzem, hogy apámtól kértem kölcsön. Miután megtudta, mire kell, adott rendesen. Igaz, máskor is mindig határidőre visszakapta.
Négyezer gyalogszőlő tőke állt a telken, olyan telepítés, ahol nem lehet géppel dolgozni, kézzel kell mindegyiket kötözni, metszeni. Meg a vályogház, ahová azért be volt vezetve a villany.
Vásároltam szerszámokat, kivittem a feleségemet meg a gyerekeket; a lányok lelkesedtek, még dolgozgattak is. Csak Eszter lányom húzódott a ház árnyékába.
Tizenöt éve nem nyúltak itt semmihez. Ez idő alatt minden, de minden elvadult. Növények, fák, gyomok – ahogy kidugták a fejüket a talajból, úgy hajtottak, ágaztak-bogaztak mindenfelé. Rendet kellett vágni köztük. Eszter hisztizett, lábával rugdosta a földet, nem tetszett neki az egész kertészkedés.
De még ha csak növények lettek volna! Ám tele volt a kert mindenféle rozsdás lommal, földszürke deszkákkal, használatlan edényekkel, bútormaradványokkal, dróthálóval, mindennel, amit már réges-régen evett az idő, és nekem kellett az ítéletet végrehajtani rajtuk. És csalán, csalán – de mindenhol. És pókhálók, a teljes elhanyagoltság lesújtó képe. Itt dolgozni kell, ez nem iroda, nem lehet telefonon elintézni az ügyet, nem jön a szolgálati kocsi, hogy kivigyen a melléküzembe. Itt bizony le kell hajolni minden darabért. Nemhogy lehajoltam, de le is feküdtem a földre.
– Mit csinálsz, apa? – kérdezte Bella.
– Hallgatózom – feleltem. Láthatóan nem értette. Én meg hallani véltem a szkíta ősök meg a germán törzsek lódobogását. Nem messze innen nevelkedett Kincsem, a csodaló.
Dolgoztunk látástól-vakulásig. A szomszédok meg bámészkodtak, persze mind be voltak borozva, némelyik nem is kicsit.
– Na, szomszéd úr, ha meg nem sértem, hát maga az új gazda itten?
Efféle kedélyes dumák mentek.
Kérdeztem is egyiküket, tán a legjózanabbat, mi a fenét csináljak ezzel a sok szeméttel?
– Mit, mit? Hát rakjon tüzet…
Szót fogadtam. Összehordtunk mindent, ami lángot foghat. Májusban, melegben, nem túl jó ötlet, de mit tudtam én azt akkor. Csak meg akartam szabadulni minden fölös vacaktól. Gyerünk, rakjuk meg! Aztán pár óra, és vége.
Rakom, rakom a holmikat, a szemetet, ám egyszer csak látom, hogy egy sündisznó mászik fölfelé a lécekre. Nem fél tőlem, be akar mászni a szemétkupacba, lehetőleg a közepébe.
Szelíden arrébb lökdöstem egy lécdarabbal, nehogy baja essék. Bolond kis állat, azt hiszi, ott majd biztonságban lesz.
Szóltam az asszonynak meg a lányoknak, Bella, Eszter, Lídia, nézzétek, egy sün!
De az nem zavartatta magát, jött vissza, mászott volna be a lomgúla közepébe.
Most már jóval messzebbre vittem onnét. A végén még fölgyújtom őt is, a vackokkal egyetemben.
– Figyeljétek, hogy ne jöjjön vissza! – kiáltottam, és mint aki jól végezte a dolgát, meggyújtottam a tüzet.
Már javában égett a deszka, már majdnem minden lángolt, mikor újra látom őt. Indult fölfelé, a lángokba, mint aki öngyilkos akar lenni.
– Ez a buta állat! – ordítottam, hogy a szomszédok is meghallották, és a lányaim mind odaszaladtak.
Alig tudtam kikaparni onnét, az önkéntes máglyahalál pereméről.
A szentségit, de hülye egy állat, semmitől se fél, se tűztől, se embertől.
Fogtam egy lapátot, egy fadarabbal rápiszkáltam, hogy ne szurkáljon össze-vissza, és vittem, vittem, hitem szerint jó messzire a lángoktól, be a távoli kukoricásba.
A lányokkal aztán megbeszéltük, hogy biztosan tönkretettük az odúját, ahol meghúzta magát, azért akart mindenáron visszamászni, az otthonába. Ebben maradtunk. Buta kis állat, na.
Akkor hallom ám a hátam mögött, hogy valaki köszön. A kerítésen túlról jött a hang, az utcáról, de hiába meregettem a szememet, nem láttam embert a hanghoz. Pedig jó mélyen szólt, mintha Básti Lajos zengette volna a baritonját.
Ahogy közelebb mentem, látom, hogy egy 150 centiméteres emberke álldogál odakinn.
– Aggyonisten – köszönt rám, és megbillentette a svájcisapkáját.
– Adjon – válaszoltam, és méregettem, hogy mit akarhat. Egy pohár bort, persze.
Mindig vittem magammal demizsonban, ne jöjjek zavarba, ha kínálni kell. Töltöttem neki, jobb híján egy félliteres söröskorsóba. Egy hajtásra megitta.
– A kocsmába megyek, mert elfogyott a borom – magyarázta.
Töltöttem újra, azt már lassabban kortyolta, és közben beoldalgott a kertbe.
– Szép tűz – mondta, de úgy éreztem, mégsem igazán tetszik neki, hogy lángol itt ez a jó zsíros alföldi talaj.
Egyik lábamról a másikra álltam.
– Pesti ember, ugye?
Bólintottam.
– Család is van, látom.
Hümmögtem, hogy persze.
Gyanakodva méregetett, a 150 centijéből fölfelé pislogott rám. Kortalannak láttam, lehetett akár negyven, de akár hetven is. Köszönte szépen a boromat, és húzódott elfelé.
– Szépasszony férje! Vigyázzon a tüzére!
Tényleg szép asszony volt a feleségem. A legszebb korban, csak négy hónappal fiatalabb nálam. De mi a csudát akart ezzel mondani ez a kisember?
A tűz meg csak égett, jó sokáig égett. Már nem lángolt, csak parázslott. Nem akartam leöntözgetni, abból nagy füst lenne, inkább szóltam a szomszédnak, aki ott élt kint, hogy figyeljen rá, nehogy baj legyen. Az ördög nem alszik.
Hát nem is aludt, annyi szent.
Másnap délután mentem újra, már egyedül. A lányok nem akartak jönni, valami sorozatot néztek a tévében.
A másnapos máglyán alig árulkodott valami arról, hogy mit égettünk. Hamu és hamu, minden mennyiségben.
Elkezdtem kapargatni, hogy szétterítsem, hogy eltüntessem a nyomokat, hogy rend legyen végre. Ahogy piszkálgatom a lapáttal a hamut, meglátok egy elszenesedett fekete gömböt.
Mi az úristen ez?!
Mellette meg négy kisebb, ugyancsak fekete gömböcske.
A sündisznó család!
Jézus-Mária, ez tűzbe ment a gyerekeiért. Megküzdött velem de én győztem…..Én győztem? Pedig csak egy sündisznó……….,csak egy sündisznó?
Én gyújtottam fel őket. A tudatlan városlakó. A tűzgyújtó ember. Aki ellopta az istenektől a lángot. Én, a sündisznóalom gyilkosa.
Több mint harminc éve történt. Akkor és ott a tűzben nemcsak a sündisznók égtek el. Azóta keresztként hordozom ennek a napnak az emlékét. A butaságom történetét. Hogy én se tudtam különb lenni a többieknél!